Talán mindenki életében akad egy pillanat, amikor így vagy úgy, de azt érzi, hogy megérintette az örökkévalóság. Ez lehet egy aha-élményhez kapcsolódó slow motion, de leggyakrabban az örökkévalóság az emberi lelken keresztül kopogtat. Ilyen volt ő: II. Alekszij, Moszkva és egész Oroszország pátriárkája, aki 2008. december 5-én szenderedett el. Így  az adventi várkozásban ma róla szeretnék írni.

Tizennyolc voltam, amikor először találkoztam vele egy közös imádság során, ahova merő kiváncsiságból mentem el anyukámmal. Sorsfordító találkozás lett, de ez az én életem. Hogy ő milyen volt? Figyelmes aranybarna szemek és éber jelenlét. Igazából, olyan szinten közvetlen volt, hogy nem is fogtam fel, hogy ő az Orosz Egyház feje, de az ő személyes áldására vezetem vissza az ortodoxságomat.  A  mai  napig élő emlék a Lendvay utcai templomban, Budapesten, átélt este.

Azóta külföldre költöztem, férjhez mentem. Így másodszor a halála előtt egy héttel „találkoztunk“, 2008.  november 30.-án, egy közös Liturgián. Már alig vártam, hogy pirkadjon, 8.30-kor a bringámra pattantam és izgatottan áttekertem a perlachi erdőn:  ....  a Katedrális előtt tömeg van, belépés csak meghívóval lehetséges és én nem vagyok VIP. Ez szinte leforráz.. Bosszankodom, outszájder vagyok és ez az érzés igencsak jellemző rám akkoriban, hogy mégis „mit keresek én itt“. Aztán lassan a birkásan tolongó tömegben a méreg tovaszáll, már kínunkban nevetünk és bár szikrázik a nap, de a harapos mínuszokban didergek. A bejárati ajtó mellett az utcán balra az Istenszülő ikonja, amely előtt az egyik pap éppen gyóntat, jobbra Krisztus tekintete bátorít és valami legbelül megmoccan. A hangulat most már várakozással teli, húsvéti, olyan mikor a feltámadási körmenetből visszatérünk és a templom bejárata előtt várjuk, hogy újra megéljük a csodát. Lehet vajon decemberben húsvét? Lehet. Ha Istennel a szívünkben  létezünk, akkor mindig Feltámad.

Az utcán egy hatalmas kivetítőn a katedrális belsejét látom, 9.28 perc felsorakozott a klérus hat püspökkel az élen. Körülöttük boldog, sugárzó arcú emberek, mi pedig kinn picit vacogva, a sutácska mosoly az én arcomon is ott van, de nagyon fázik a lábam…és hirtelen jön a felismerés, hogy „hé-hé“, hiszen mi vagyunk, akik elsőként üdvözölhetjük! Megérkezik. Már nincsenek bentiek és kintiek. Őszentsége Alekszij mindnyájunkat üdvözöl, ránk mosolyog, ugyanaz a tekintet, mint akkor ott Budapesten. Én látom őt, de én csak a tömeg vagyok. Miután bevonul, az ajtóban álló két őr megszólítja a kintrekedt tömeget és húszasával, libasorban becsordogálunk és a bentiek helyet szorítanak.  A Katedrálisnak, mintha gumiból lennének a falai és lassacskán a Liturgia kezdetéig m i n d e n k i, aki kinn volt most bejut, jó együtt.  Közvetlenül Őszentsége háta mögé kerülök és újra érzem azt az éber jelenlétet, a Katedrálist megtöltő egységet. Egészen a nagy bemenetelig (ami tulajdonképpen Jézus jeruzsálemi bemenetelét szimbolizálja) ott állok mögötte: az Ő oltalmában és most látom a nagyságát is. Együtt vagyunk, együtt imádkozunk és együtt áldozhatunk. Ez volt az első közös Liturgia, melyet a Moszkvai Pátriárka a Külföldi Orosz Egyházban celebrált a 2007. május 17.-ei újraegyesülés, ill. 90 évig tartó egyházszakadás óta. Történelmi pillanat is egyben. A Liturgia után a harangok húsvétian vidáman csilingelnek, az utcán sátrakat állítottak fel finom böjtös ebéddel, gőzölög a decemberi fagyban a halászlé és a vargányás hajdinakása. A járókelők mosolyogva figyelik az utcán is csivitelő tömeget.

December 5. 19 óra, a katedrálisban csak a gyertyák meleg fénye pislákol, középen a holtak megemlékezéséhez szolgáló gyertyás asztalkánál áll Márk püspök körülötte  gyertyatenger- ugyanaz a vasárnapi tömeg szürkén szomorú arccal, a kórus

„Nyugosztald, Isten, a Te szolgádat, és helyezd őt a Paradicsomba, ahol a szentek gyülekezetei és az igazak mint a csillagok ragyognak”-ot énekli, majd az egész katedrális az „Örök emléke!”-t zengi és ebben már nincs szomorúság.

A gyászmise után a férjemmel szótlanul ballagunk a magányosan kongó mély harang ütemére, nehéz a halált megérteni, és még nehezebb a szívünknek kedves személy távozását elfogadni, nagyon sajog. De egyszer csak az éjszakában a  mélyen búgó magányos harang mellé kicsike csilingelő szoprán harangocskák csatlakoztak és újból tavasz lett. 

Örök emléke!