a múlt századból egy évtized
a hetvenes volt az hiszem
mi ifjúságunkra rímel
nem folytatom ... mert
bepárásodik szemem (és szívem)
Van az úgy, hogy a véletlen egy helyre hoz össze embereket és ezek a találkozások egy életre az emlékezetünkbe vésődnek. Ilyen volt a Bornemissza utcai albérlők háza, ahol életem első három évét töltöttem.
Az egyik szomszédunk anyukája hímezte a menyecske kötényem, a szomszéd lépcsőházban lakó klasszika-filológus pár lett a névadó szülőm, Nagy Gáspárék is az emeletünkön laktak, a verseit apu ajánlásával mostanában ízlelgetem.
Emlékek? Inkább töredékek. A legkorábbi: négykézláb szelek végig a linóleummal borított folyosón és mászom felfelé a negyedikre, a tetőre kivezető tűzlépcsőnél tovább próbálkoznék, de elakadok- a kalandnak vége, nincs tovább se fel se le, mert mászni lefelé még nem tudok. Ordítok, valaki segítsen és segített. "Ki az anyja ennek a gyereknek?"- jött le a harmadikra velem egy orosz akcentussal beszélő férfi. Állítólag így ismerkedett meg anyu és Szergej (igen, a bohóc).
Szergejtől az az igazság, hogy mindig is féltem. Az egyik élettani hisztimet (amikor apu nem volt hajlandó megvenni nekem egy "kosáááárkááát" a sarki csemegében, amit kábé egy három órás hisztivel toroltam meg a szüleimen és szomszédságon) úgy oldotta meg, hogy megigérte, hogy "ha most azonnal nem hagyod abba - levágom a fejed". Voila, probléma megoldva. Abbahagytam, de innetől kezdve féltem tőle és évekig egy visszatérő álmom volt a fejvágógép. Ezt a szorongásomat még egy évvel a halála előtti találkozásunkkor is éreztem, viszont elmondtam neki és ő bocsánatot kért. Sallangok nélkül, egyszerűen. Elengedtem, fel sem merült bennem, hogy örökre. Az az útónyári találkozás így visszanézve, nekem volt nagyon fontos, végre megláttam ezt a nagyon jó humorú, tehetséges embert, akiért anyu rajongott.
Szergej fanyar volt, mint egy eszpresszó, a humora metsző-fura, de felnőtt fejjel én pont ezt a humort szeretem. Jól ismerte az embereket. A békésszívű, anyámba fülig szerelmes, pacifista lelkületű apámat folyton ugratta, íme egy pár a családi kisvegyesből (még megkérem aput, hogy meséljen).
- Mennyire hasonlít rád ez a gyerek!- mondja Szergej, apám kb. négy centit nő és domborodik a mellkasa a büszkeségtől, aztán a bohóc befejezi - kár, hogy nem az anyjára!
Egy másik eset, apu kiküldetésben volt Moszkvában és a GUM-ban valaki hátulról befogja a szemét, apu az ijedségtől elkezdi a diplomata táskájával püffölni a támadójat. Erre Szergej, "kukucs, én vagyok! Hát téged mi szél hozott ide? Megyünk inni?"- ajánlja fel az absztinens apámnak.
Egy harmadik eset, amikor a Szovjet Kultúra Házában valamilyen oknál fogva egy órát késett a filmvetítés, már menni készülünk, a liftbe beszáll egy vörösképű férfi, Szergej megkérdezi tőle:
- Nem tudja ki a mozigépész? Itt van a barátom, aki pehelysúlyú bokszoló- mutat apámra, aki egyébként mérnök és elkötelezetten erőszakellenes - már nagyon dühös, és szeretné beverni a képét. -A férfi pont a mozigépész volt, apám szegény majd elsüllyedt zavarában. Én meg csak szemléltem az "alagsorból" a három férfit, érezhetően szűkké vált a tér.
Az életünk összezsúfolva: vendégszínházi előadások (igen háromévesen már színházba jártam), filmvetítések, könyvújdonságok (apu szerepelt egy könyvesbolt reklámban, ha megtalálnám...), gyönyörűen megterített csontporcelán, ezüst étkészlet, különleges alkalmakra tartogatott extra finomságok (kaviár, sóshering, barnakenyér, rotfrontos étcsokoládé), a roskadó asztalnál beszélgetések, ceyloni tea, szenvedélyes viták a "hogyan kéne dolgokról" ( politikáról, kultúráról, vallásról, történelemről)- ott ülök velük és beleborzongok a keserűen édes nosztalgiába. A világ olyan igéretesnek tűnt.
