Az identitás kérdése motoszkál a fejemben...
Egyrészt a minap megnéztük a "Ne nézz visszát!" (aki szereti Beluccit és Marceaut- szerintem érdemes), ill. a tegnapi nap kapcsán említettem a megszálló katonáktól fogant gyerekeket. A mi családunkban is akad és bár az illető már a hetvenhez közelít- egész életét megbélyegezte az apátlanság. Ötven évesen tudta meg, hogy ki volt az apja és hogy ő tulajdonképpen nem "zabigyerek".
Egy nem olyan rég megjelent kutatás szerint Franciaországban a német megszállás alatt legalább 200 000 gyerek született. Nem, félreértés ne essék, nem erőszakból, hanem szerelemből fogant gyerekekről van szó. Fényképek és a leendő nagyszülőket értesítő levelek bizonyítják, hogy a német katonák családot terveztek. A háborúnak vége lett: valaki túlélte, valaki meghalt. Mindenestre családegyesítésről szó sem lehetett, hiszen azt a nőt, akiről kiderült a „grande nation”-ra hozott stigma- szimplán megverték, kopaszra nyírták (film is van róla, igaz nem Franciaországban játszódik) és kirekesztették: őt is és a gyerekét. A lényeg, hogy sokan halálukig hallgattak... A nemzet kakukkjai most eszmélnek, keresik a szálakat: az esetleges testvéreket. Pénzt nem akarnak, egyszerűen csak tudni szeretnék, hogy kitől származnak.
A gyerekeimen keresztül egyre jobban megértem, hogy mennyire fontos személyiség-fejlesztő szerepe van az öndefiniálásnak (kire hasonlítok? kitől származom?). A fiam lassan 4,5 éves, körülbelül fél éve kezdődött a külső jegyek firtatása, ill. a keletkezésének háttere: "Anya, ki vagyok én?" "Mi apára hasonlítunk?" , "Anyaaa, amikor kicsi voltál a te hajad is szőke volt?", " Az enyém is „feTeke” lesz majd, mint a nagypapának?" stb.- elalvás előtt, óvodából jövet- végtelenségig... Már tudja, hogy a gyerek egy ’anyasejt’ és ’apasejt’ találkozásából lesz. A technikai részleteket még nem firtatja, viszont Monchaux "sehány éves kislánya", ill. Renoir aktjai- már vagy egy éve kedvencek. "Hasban-lakó" fiúbabát kell rajzolnom "anyakötéllel" -ez a köldökzsinór. Ilyenkor megnézzük a köldökünket- ahol egymással csatlakoztunk- és persze jön a logikus kérdés, hogy "hol volt az apakötél?" és "miért nincs apajegy?" Ezek a kérdések, amikre nem tudok válaszolni, csak annyit, hogy "rá hasonlítasz". Miért alakult így? Mitől ilyen másodrendűek a nyelvben az apák?
A gyerekeink esetében nincs szükség apasági tesztre- ismerősök sokszor viccesen jegyzik meg- az apa kiléte egyértelmű, az anya viszont kérdéses. A régi babákat elvivős rendszerben valószínű nem tudtam volna ezen felhőtlenül mosolyogni, mindenesetre a vérség nemcsak a gyereknek fontos. Ahogyan cseperednek sokszor kapom magam azon, hogy keresem-fürkészem a régi énemet és az esetleg elvesztett szerettünk vonásait. Ott vannak- csak figyelni kell :).
