A tegnapi reggel egy mély lelki hupából indult. 

Aztán Férj által rögtönzött anyáknapi (tiramisus illetve "kapcsis"- Nagyom,  "csacsikás"- Kicsim kódolásával jelzett= kapucsínós) gigakalóriás reggeli után útra keltünk, hiszen a kenetvívő asszonyok vasárnapja is volt.

A rend kedvéért megjegyezném, hogy az egyházi kánon szemszögéből ez nem igazán volt helyes, de az egész együtt étkezésben (mely kizárólag ilyen meghitten csak szombatonként adatik meg) volt valami megmagyarázhatatlanul egységes, mely végeredményben kituszkolt engem is az "elbújok a világ elől" mélypontból.

Mondanom se kell, hogy az áldozásnak már vége volt mire odaértünk (mondjuk én nem is merészeltem volna), de a  kicsiken érezhető volt a csalódás.

- Ugye a "lépcsős" néni azért ad szentelt kenyeret? - kérdezte a Nagyom, a harangtorony melletti gyertyaárus hölgyre utalva, akitől Liturgia után a proszfóráinkat kapjuk.

- Természetesen,  hiszen igyekeztünk, ti ügyesek voltatok, mindösssze egy picit jobban kellett volna iparkodnunk!

Közben a Kicsi hangos cuppogással jelez, hogy szeretné végigpuszilni az ikonokat. Így felnőttes komolysággal mégis olyan kuckósan-otthonosan vonulunk végig a Katedrálison: ikontól ikonig gyertyát gyújtani, igen a holtak emlékének is. Ez a legkedvesebb mulatságok egyike, ennél már csak az elégett gyertyákat "kikukázni" a gyertyatartók melletti kisvödrökből nagyobb, illetve a gyertyakanóctól kormos dolgos ujjacskák anyjuk szoknyájába törölgetésével fokozható. Így kell ezt. Egy-egy vidámabb "Krisztus feltámadt!" -ra a Kicsi páros lábbal szökdécsel a Nagyom összeráncolt szemöldökkel ráciccent :

-Á..-ka ezt nem szabad. Látod mindenki úgy áll, mint egy gyertya!-  sosem mondtam még csak hasonlót sem a négyévesemnek... Á. a bátyjára felnézve egy pillanatra megszeppen, álat leszeg- néha mindkettő annyira megrendítően koravén, de csak itt.

A Liturgia végén kapunk heti áldást és proszfórát a keresztnél. A Kicsi bátran lépeget előre mindenhová, a Nagyot hívogatni kell. 

-Ni, ki van itt! -üdvözli Nyikoláj atya a Nagyot és ettől a személyes köszöntéstől A. olyan büszkén ragyog.

Pont olyan, mint én: egy kedves gesztus és máris helyrehuppan a világ, a kiscsiga előbújt a menedékből, hát így volt. Hazafele a Nagy megkért, hogy énekeljük a "vszévo-tá-navszévot!:

Mindössze csak- szeress,

Midössze csak- ne ítélj,

Mindössze csak- sose csüggedj,

mindössze csak bocsáss meg!

 szöveg: Andrej Longvin atya, zene: Julianyia nővér (I. Gyeniszova)

 - jó lenne majd egyszer többszólamban, mint régen anyuval.

Nem tudom egyébként, hogy mit értenek, mindenesetre a lélek érzi, hogy mindössze csak apró gyertyaként égő szívvel kell szeretni, csak ennyi kell.