„Társakat keres a teremtő és nem holttesteket,
nem nyájakat, nem hívőket.
A vele-teremtőt keresi a teremtő”
F. Nietzsche
Ma van az egyházi frigyünk napja.
Ez annyit jelent, hogy a polgári esküvőnk után pár évvel a pasim Isten előtt is bevállalt. Igen ez kegy is és önirónia.
Amikor bemutattam a szüleimnek, anyukám a könnyeit palástolva bíztatta a vej jelöltet:
- Nem irigyellek - kezdte csilingelő kacagással - Korival nem lesz könnyű dolgod: öntörvényű, robbanékony és konok.- T. a maga arisztokratikusan szelíd autoriterségével udvariasan csak elmosolyodva annyit válaszolt, hogy szerinte "minden rendben van".
Valahogy első pillanattól sikerült megszelidíteni az élces, mindentmegmondó énemet- mellette angyalnak, dorombolós kiscicának érzem magam. Nyilván egy vulkánnal, azért nehéz- így nem is mosdatom tovább a szerecsent. Anyu míg élt, mindig kért, hogy vigyázzak rá: "ez a fiú nagyon szeret." Az igazság az, hogy ezt bármilyen bárgyú így nyilvánosan leírni, de én is őt.
Ritkán írok róla, mert az alapvető boldogságról igazából nincs mit.
A hormongőz már elszállt, 10 éve vagyunk együtt, két gyerek, viszont van ez a "tok a kardját" kémia meg a csukott szemmel táncolható napi koreográfia...
Mindez olyan, mint a hímen láncára felfűződő igazgyöngyök, amik nélkül a létezésem félűr lenne. Ő nem szimplán játszótárs. Látszólag szöges ellentétei vagyunk egymásnak - ez jelenthet veszélyt. Ugyanakkor pont ez adja azt a bizonyos kapcsolati flasht: a lélek a másik rokonlelket a szexuson keresztül keresi, és kiszökve létrejön a kettőből az egy.
Ő az én vele-teremtőm.
U.i.: Daft Punk ugye illik Nietzschéhez?