A gyerekeim olyanok, mint a nap: az ismerkedés pillanatában még tartózkodóak, mint a pirkadat, de ha megvan a bizalom: a csilingelő kacagásuk mindenkit átjár és melenget.

Egy éve volt, nem tudtam hogyan is lesz ... A nyarunk haladt a maga kis lelassult tempójában: ribizlit, málnát és cukkinit szedtünk, a tóparton kergettük a hattyúkat és csipogó madarakat, április végétől szinte minden hétvégénk hasonló ritmusban zajlott.

Az én hasam csak egyre nőtt,  a fiam meg egyre gyorsult beszédben és mozgásban.Végül egy tökéletes vasárnapot abszolváltunk: éppen merengtem a naplemente pirosában a stégen ugrándozó szőke buksin, ahogyan az apjának hevesen gesztikulálva magyaráz és bevillant, hogy ne vegyük ki a gyerekülést, hátha hajnalban indulnunk kell.

Éjszaka többször ébredtem, de csak valami megmagyarázhatatlan izgatottság volt. Már alig vártam, hogy pirkadjon, „o” ez mintha fájna, á „nem-nem” ez egész elviselhető, közben benézek a nagyhoz, átfordul békésen az oldalára „krhh-krhh” egyenletesen szuszog, csorog a nyála, megvakarja magát. Odasúgom T-nek, lehet, hogy ma lesz, ő megfordul, szólj, ha mennünk kell. Aztán hatkor mindenki egyszerre megébred. JÓ, inkább mégis, lomhán szedelőzködünk, hezitálok,  nem-nem, talán mégsem, és nehogy hülyének nézzenek a téves riasztás miatt. De, mégis, inkább menjünk be.

Kopp-kopp-kopp,

végigrobogunk az ébredő kórházon, becsengetünk a szülészetre,

milyen vicces a neve „Kreißsaal”, nevetnem kell, mert belüktet a hiphop:

„pörög az élet béjbi mint a ringlisspil, na gyere, szédülj velem, feküdj a fűbe válassz csillagot

akár mi is lesz velünk tudjad, én mindig itt vagyok”.

Egy mosolygós arc beinvitál, ott maradunk. Még próbálkozom vissza, de a válasz, nem-nem, itt marad.

Ctg, egy gyors ultrahang - a gyerek arctartásos (Sternengucker) és lüktet „feküdj a fűbe és válassz csillagot”,

már beékelődött, így nem fekszünk a fűbe, hanem kilométereket sétálunk, közben kérlelem őt, ha nem jelent gondot, kérlek FORDULJ BE!

aztán kicsit csendesebben: csak akkor, ha neked is jó!

A percek húzódnak, közben figyelem a fákat,

ahogyan végigcikázik a júliusi szél,

be van minden borulva, fázom, valaki rám mosolyog.

Érdekes látvány: rovom a köröket. hordóhasammal és a kapucsínós poharammal,

már-már eketalpat hagyva a betonban, a kórházi erdőparkban.

Tizenegyre visszamegyek a szülészetre, újabb ctg:

kiugró görbék nincsenek,

de alig bírom elviselni,

már pörög:

dél van,

elkezdődött,

és onnantól összecsúszik minden, érzések és határok.

már nem emlékszem, de mindent jól csinálunk,

es akkor

cuppogva felsír,

mennyire megviselten aranyos.

hát itt vagy, és ahogyan a karomba kapom,

még lüktet köztünk a köldökzsinóros kapocs,

pontosan ebben a percben egy fénynyaláb átölel minket,

kisütött a nap,

hát itt ragyogsz.

Két nő: a kicsim arcán egyik pillanatban egy szomorú fájdalmas grimasz,

a másikban egy igéző angyali mosoly.

Délután bejönnek a srácok,

a férfinek a kezében egy hatalmas gerbera csokor,

a másik zilált fejű, kisírt szemű, szőke buksi meg egy hatalmas rózsát szorongat.

Felül az ölembe,

mennyire nehéz,

mintha megnőtt,

anya ugye hazajössz?,

és ahogyan megsimogatom a nedves arcát, beugrik ismét:

„ezek könnyek vagy csak a szél fújja,
letörlöm az arcodról két ujjal
mer én ilyen vagyok, én nálam mindig van zsepi
neki, neked, nekem valaki mindig sír
aztán pörög az élet béjbi mit a ringlisspil
na, gyere szédülj velem, feküdj a fűbe válassz csillagot
akár mi is lesz velünk tudjad én mindig itt vagyok
akkor is itt leszek én mindig itt vagyok”

dupla anya vagyok.

szülinapi "lepény" :)

Idézet: beerseewalk-szerelmes-ből